In zwei Wochen ist Premiere, kaum kann ich einen Schritt aus meinem Zimmer tun. Ich schleppe mich in die Probe, aber jeder sieht mir Osan an. Abends kommt er zu mir und wir fliegen weiter, entfernen uns Nacht für Nacht von der Wirklichkeit. Wie in einem Brunnen müsste man tanzen, in der Dunkelheit, ohne klares Bewusstsein, dann wäre es leichter, wir würden nicht auf die Bewegungen achten, der Tanz würde einfach von alleine gehen. Ich sehe uns im Brunnen. Es gibt einen Ausgang, doch wir erreichen ihn nie. Ja, das Licht am Ende des Brunnens werde ich irgendwie im Tanz ausdrücken... Ach nein, das werde ich nicht mehr können, leider.

Am Anfang hatte ich wirklich Angst, dass ich am nächsten Tag nicht tanzen können würde, wenn der Türke die ganze Nacht bei mir blieb. Ich schickte Osan nach Hause. Er soll mich schlafen lassen, ich bin müde. Er aber lenkte mich ab und blieb da. Jetzt isst, jetzt schläft er bei mir, abends schlüpft er zu mir unter die Decke, unsere Nacht vergeht im Rausch. Der Morgen ist wie Sirup, der Tisch klebrig, unser Bett nass.

Türkischer Honig.

Am Morgen stehen wir auf, als wäre nichts geschehen, Osan geht von hier aus in die Autowerkstatt zur Arbeit. Ab jetzt kommt er immer im blauen Overall nach Hause und bringt jedes Mal etwas Neues mit. Weißes Pulver, Gras, Pilze. Honig, Baklava oder Döner. Ich verliebe mich in ihn. Osan ist mein Türke, und es wird mein Untergang, dass ich einen eigenen Türken habe, und die Grenze nicht sehe.

 

[Ich]

 

Wer bin ich?

Ein grenzenloser Organismus, der alles aushält.

Ein gesunder Organismus, der sich mit der Zeit in seine Teile auflöst.

Die Grenzen meiner Welt sind die Teile meines Körpers.

Mit sieben habe ich begonnen Sport zu treiben. Mein gelenkiger Knochenbau und die geschmeidige Muskulatur ließen fast jede Bewegung zu. Erst turnte ich, später kam das Ballettinstitut. Jahrelang trainierte ich, um eine große Tänzerin zu werden. Trainierte, quälte mich, verzichtete auf alles. Ich aß fast nicht, trainierte den ganzen Tag. Besonders erfolgreich war ich aber nich. Ich wuchs. Ich schoss so sehr in die Höhe, dass man mir schließlich überall abriet. Als mein eigener Körper mich vollends bei jeder Bewegung hinderte, sagten sie, ein Elefant solle nicht Balletttänzerin werden. Ich suchte mir anderswo meinen Platz. War Kellnerin, Bedienung, Stripteasetänzerin in Italien. Ich arbeitete in einer Bar, wurde erwischt, die Polizei schickte mich nach Hause. Sie nahmen mir den Pass ab, ich änderte meinen Namen und kehrte zurück. So habe ich nicht einmal einen richtigen Namen. Ich war Babysitterin in England, Haushälterin in Brüssel, einen Sommer lang arbeitete ich in einer Eisdiele am Rheinufer. Überall, wo ein Weg hinführt, habe ich schon gelebt. Reisen mochte ich nie, ich wäre nur gerne eine gute Tänzerin gewesen.

 

© und Übersetzung: Agnes Relle.

 

 

Original

 

H mint néma határ

 

törmelékek

 

Két hét múlva előadás, alig bírok kilépni a szobámból. Elindulok a próbára, de mindenki látja rajtam Ozant. Este jön hozzám Ozan, és tovább repülünk, napról napra távolodunk a valóságtól. Úgy kellene táncolni, mint egy kútban, a sötétben, sötét tudattal, akkor jobban menne, mert a mozdulatokra nem figyelnénk, egyszerűen magától működne a tánc. A kútba képzelem magunkat. Van egy kijárata, ameddig soha nem jutunk el. Majd csak eltáncolom valahogy a fényt a kút végén… De nem, már nem fog menni, sajnos.

 

Az első nap még tényleg féltem, hogy nem fog menni másnap a tánc, ha a török nálam tölti az éjszakát. Elküldtem haza Ozant. Hagyjon aludni, fáradt vagyok. De elterelte a figyelmemet, és ott maradt. Azóta nálam eszik, alszik, este becsúszik hozzám a takaró alá, valódi gőzben telik az éjszakánk. Szirupos lesz a reggel, ragacsos az asztalunk, tiszta víz az ágyunk.

 

Törökméz.

 

Mintha semmi sem történt volna, reggel felkelünk, és Ozan tőlem megy el dolgozni az autószerelő műhelybe. Ezután mindig kék overálban érkezik haza, és mindig hoz valami újat. Port, füvet, gőzt, gombákat. Hoz mézet, bahlavát vagy Dönert. Megszeretem Ozant. Ozan az én törököm, és az lesz a vesztem, hogy lesz egy saját törököm, és nem ismerem fel benne a határt.

 

[Én]

 

Ki vagyok?

 

Egy határtalan szervezet, aki mindent kibír.

 

Egy egészséges szervezet, aki idővel darabjaira bomlik.

 

Világom határai: a testem darabjai.

 

Hétéves koromban kezdtem sportolni. Hajlékony alkatom és rugalmas izomzatom szinte minden mozdulatot lehetővé tettek számomra. Először tornáztam, aztán jött a balettintézet. Évekig edzettem, hogy nagy táncos legyek. Sanyargattam magam, gyakoroltam, lemondtam mindenről. Alig ettem, egész nap csak gyakoroltam. De nem voltam különösebben sikeres. Túl nagyra nőttem. Úgy megnőttem, hogy tulajdonképpen végül mindenhonnan eltanácsoltak. Egy elefánt ne legyen balettáncos, mondták, mikor a saját testem végleg megakadályozott a mozgásban. Máshol kerestem a helyemet. Voltam pincér, felszolgáló, sztriptíztáncos Olaszországban. Egy bárban dolgoztam, lebuktam, és hazaküldött a hatóság. Elvették az útlevelem, majd nevet változtattam, és visszatértem új néven. Úgyhogy igazi nevem sincs. Babysitter voltam Angliában, házvezetőnő Brüsszelben, fagylaltozóban dolgoztam egy nyáron át a Rajna partján. Mindenfelé éltem már, amerre út vezet. Sosem szerettem utazni, csak jó táncos szerettem volna lenni.

 

Noémi Kiss